Színkavalkád az Upponyi szorosban

Zsuzsi kérésének tettünk eleget, amikor a Bükktől északra az Upponyi szoros felé indultunk.

Ettől az októberi napnál szebbet keresve se találtunk volna, hiszen az őszi színekben pompázó indián nyár épp tombol.

Túránk során Dédestapolcsányból indulunk és Bánhorvátiba érkezünk, a kettő között kb. 10 perces buszozással lehet átmenni.

Mi reggel saját buszunkat Bánhorvátiba hagyjuk és onnan tömegközlekedünk  Dédestapolcsányba. Ezt nagyon jól tettük, mert így egy csodálatos élményhez jutottunk este Bánhorvátiban, amiről ebben a bejegyzésben olvashatsz. De előbb nézzük a túrát….

A busz a Lázbérci víztározóhoz vezető út előtt megáll, így onnan indul a túránk. Először csak a falu házai között nézelődünk, de hamarosan a ködös párából kikandikál szemben egy hegycsúcs, felette kéklőn tündököl az ég. A tóhoz érve mindent köd borít, sejtelmesen, mint egy visszafogott hölgy csak itt-ott mutatja meg bájait.

Már sok horgászt kint ér a nap melege, egyesek már a reggelinél tartanak, mások, még csak most készítik elő a botjaikat.

Csodálatos a táj csendje, harmóniája, színvilága.

A tó felett pára gomolyog, de mire a túlsó partjához érünk, már a nap győzedelmeskedik. Megbámuljuk a régi országút egykori maradványát, amely belevész a tóba.

A Lázbérci víztározó, Kazincbarcika és Ózd vízellátását biztosítja, amikor 1967-69 között megépítették, a Dédestapolcsányt Upponnyal összekötő országút a víz alá került. Később építették feljebb, a ma is használt utat.

Az aszfaltút átvezet Magyarország legmélyebb szurdokán az Upponyi szoroson. Egyik oldalon a patak csörgedez, felette függőleges sziklafalak figyelnek. A szemközti oldalon is sziklák állnak, de rajtuk növények sütkéreznek. A déli lejtőn a sok napsütéstől akár mediterrán jellegű növényvilágot is felfedezhetünk. Az út felett elérhetetlen magasságban egy kereszt őrzi a vidéket.

Upponyból a kék sáv jelzésen emelkedünk felfelé, a fakivágások idejét felszántott utak jelzik.

Az emelkedőért cserébe pazar kilátás vár ránk a Kalica tetőn. Körös körül kisebb nagyobb hegyek szegélyezik a tájat. Uppony is madártávlatból mutatja magát, alattunk pedig girbe gurbán kanyarog az Upponyi szoros aszfaltcsíkja. Jobbra alattunk egy sziklán áll, az alulról már szemrevételezett bizonyos kereszt, Herkó páter keresztje.

Hogy ki is volt Herkó páter? Arról álljon itt egy idézet Schmidt Attila írásából, ami 1929. január 31. – Eger napilapban jelent meg:

„— Miféle kereszt az ott fenn a sziklapárkányon? — kérdem Lukovayt.
— A Herkó páter fakeresztje — hangzott a válasz.
— A balogi baráté, ki a protestánsokat oly fanatikusan üldözte?
— Keglevich tornai főispán udvari papjának is mondják, ki fejszét fogott a református prédikátorra, világgá űzte s a családjával együtt nyomorba juttatta a boldogtalant „Egy pénze, egy kenyere nem lévén, annyi gyolcsa se volt, hogy verítékét, vagy könnyeit letörölhesse, vagy szennyesét magáról leválthassa.“
— Hol apostolkodott?
— A palócok, barkók között. Vissza is térítette valamennyit a katolikus hitre. Ezután a Bán völgyébe készülődött s ott fönn, Uppony határán, híveitől nagy prédikációval búcsúzkodott. Ekkor mondta: Ha egykor más tant találnék hirdetni, mint amit most magyaráztam nektek, Herkó páternek se higyjetek. Innen a régi közmondás: Ezt még Herkó páternek sem hiszem. A bánvölgyi protestánsok neszét vették, hogy a tüzesszavú barát hozzájuk indul, a határba gyülekeztek kapával, kaszával a kezükben, készen mindenre, de a barátot falvaikba be nem engedik. Verekedésre került a dolog, miközben valaki Herkó pátert a mélységbe taszította.
— Azt is regélik róla, hogy Szendrőről visszajövet, hol szintén a protestánsok ellen áskálódott, „Isten, mint régen Apophrasiust, lovastól a földhöz véré és holt részegen meghala“.
— Ráfogás. Itt szenvedett vértanuságot hitbuzgalmáért. Holttetemét sohasem találták meg, mély sziklasor nyelte el. Azóta csontjait is elmoshatta a zápor. Hivatalos egyházi könyvek azt a keresztet Herkó páter keresztjeként emlegetik. Időről-időre megújítják, a ráfordított összegek nyomát megtaláljuk az egyházi számadások könyveiben.”

A Kalica tetőtől dél, délkeletre a Lázbérci víztározó csillogó víztükre vonja magára a tekintetünket. Még mindig pára lebeg felette, ettől aztán misztikussá válik az egész kép. A Herkó páter kereszthez lesétálva még inkább szembetűnik a völgyekben kanyargó tó látképe. Gyönyörű a táj, alig alig akaródzik tovább sétálni, pedig vár még ránk néhány látnivaló.

A következő megállónk a Három-kő bérc, a kilátás innen is pompás. Három andezit ömlés magasodik ki a hegyoldalból, gondolom innen kapta a Három kő bérc nevet is e hely. Egyikükön üldögélve lábunk alatt hever a táj, a távolban a Bükk fennsík platója magasodik a vidék fölé.

Újra az erdőben folytatjuk utunkat.

A fák aranyló levelei kacéran mosolyognak, bolondoznak a nappal. Az egész erdő, báli ruhát öltött, a levelek készülnek a legnagyobb fellépésükre, a premierre. Előtte még melengetik magukat a nap sugaraiba, feltöltik magukat az éltető életerővel, kihasználják a jelen simogatását. Nem aggódnak a jövő miatt, eszükbe se jut a múlt, egyetlen dologgal foglalkoznak, hogy ott legyenek életük legpompásabb pillanatában. Egyszerűen csilingelve nevetgélnek, felöltik legszebb ruhájukat, hogy az utolsó, de legjelentősebb útjukra ebben a mesebeli, ezerszínű ruhácskában induljanak.

Bent az erdőben aztán mi is részesei leszünk ennek a csodának.

Az enyhe szellő rábírja a leveleket, hogy induljanak el, legszebb, leglátványosabb útjukra. Teljesítsék be a sorsukat.

A levelek százai, ezrei, vidáman csilingelve vetik alá magukat a mélybe, de nem ám nyílegyenesen, hanem ide-oda lebbenve, üdvözölve a velük táncoló többi levelet. A fák apró integetéssel, lágy bólogatással köszönik meg a levelek munkáját és a viszontlátás örömével engedik el sajátjaikat is. A levelek pedig szinte keringőznek, lebegnek, forgatják ruhájukat és életük leghosszabb útján susogják el történetüket a Mindenségnek. Majd lágyan aláereszkednek, hogy közös erővel alkossák meg a legfestőibb képet, amit alkothatnak, színes avartakaróként borítsák be az Anyaföldet. Ott békésen megpihennek és várják a többi levél érkezését is, hogy együtt puha lepelként élvezzék még a napot egy kis ideig.

Majd az idő zordulásával, a levelek színéből szépen lassan eloson az élénkség, bebarnulnak és felkészülnek újabb nagy feladatukra, hogy fizikális létük megsemmisül. De tudják, hogy nem tűnnek el, csak eggyé válnak a földdel, hogy tápanyagul szolgáljanak a növényeknek és fáknak, hogy a körforgás fennmaradjon.

Ebben az örök misztériumban sétálunk, eggyé válva az erdővel, elmélázva a természet törvényein, váratlanul feltűnik előttünk a „semmi.”

A turista úttól pár méterre a vékony perem a semmibe vész, előttünk tátong a Damassa szakadék mélysége. Felülről is elképesztő méretű, a fák között sötét sziklák hasadékai látszanak, mélyükön még nyáron is havat lehet találni.

A felső részről igen erős lejtőn ereszkedünk alá, néhol a legbiztonságosabb módnak a „hátsó” fék bizonyul. Mindenki szerencsésen lejut. Csak néhányan ereszkedünk még be a szakadék belsejébe is, ahol a vulkáni kőzet hasadékából, hűvös áramlat érint meg minket. Két méterre lehet csupán besétálni, és egyszerre rácsodálkozni az alattunk tátongó mélységre, és a fölénk tornyosuló sziklákra. A hasadékban kis denevér a vadászterületén járőrözik. Nem mindennapi ez a látvány, egyszerre csodálatra méltó és borzongást keltő. Mindenesetre én módfelett örülök, hogy láthatom ezt a kivételes helyet.

Innen már tényleg csak lefelé tart az út, Bánhorváti felé. A falu felé tartva a Miklós forrás lágy vize hűsíti szomjunkat. Az egykori borospincék most többségében elhagyatottan várják jobb sorsukat. Fáradtan érünk be az apró Bánhorvátiba. A mai nap is felejthetetlen élménnyel gazdagítja testünket és lelkünket is.

Képek: Attila és Margó

Bánhorvátiról ebben a bejegyzésben olvashatsz:

Bánhorváti csodája