Magyarország

Bükki csillaghullás

Éjjel 2 órakor:

Kinyitom a szemem, mert azt hiszem, csak álmodom ezt a hangot…..

De nem!

Újra belehasít az éjszakába a semmihez sem hasonlítható, vérfagyasztó hang. Sikoly? Ugatás? Beazonosíthatatlan, titokzatos, ismeretlen, félelmetes a sötét éjszakában….

A hang időről, időre felhangzik és egyre hangosabban szól, szinte látom, ahogy méterről méterre közelebb jön az a VALAMI….

Néhány órával korábban….

Este 9 órakor érkezünk a Fehér Sas előtti parkolóba Bánkútra, már itt vár ránk Nóri, aki bemelegítésként felbiciklizik Miskolcról, Bánkútra. Hihetetlenül erős és kitartó lány! 🙂

Öltözködés, lámpapróba, hálózsák, polifoam elpakolás és mindenki izgatottan várja, hogy belevessük magunkat az éjszakai erdőbe.

Előre indulok, a gps-em az elmúlt időszakban furán viselkedik, így néha nehéz rajta eligazodnom, a betervezett utat nem az úton jelzi, hanem csak úgy valahol nyílegyenesen mellette, így időnként fogalmam sincs melyik irányba is induljak. Ez most sincs másképp…., így naná, hogy a zöld helyett a kéket választom. És erre majd csak jóval később jövök rá, amikor már több kilométer van mögöttünk. De, mint tudjuk „a túravezető nem téved, el csak útvonalat módosít”, így én is ezt csinálom, módosítok….(bocsi a túrán résztvevőktől így utólag is).

Zöld szempár figyel ránk

A hőmérséklet kellemes, a nappali kánikula után sem hűl le nagyon, illetve a gyaloglás felmelegít bennünket. Az erdő csendes és sötét. A lámpák jól szerepelnek, van akié már reflektorként is elmenne. Előbb a Faktor réten állunk meg egy-egy éjszakai fotóért, majd a réten átkelve tovább araszolunk az erdei úton. Csendben haladunk, így mikor lámpámmal bevilágítok az erdőbe nem lepődöm meg, amikor egy zöld szempár világít vissza rám. Kistestű, figyelő tekintetű, majd gyors mozgású, vélhetőleg róka koma éjjeli portyáját zavarjuk meg.

Elérjük a Nagymezőt és az út mellett a nedves fűben leheveredünk egy kupacban. Nylonterítő véd meg minket az alulról jövő nedvességtől és hálózsákok pedig a felülről jövő hidegtől. Mindenki megveti fekhelyét és fáradt nyögésekkel nyúlunk el a helyünkön. Ahogy a szemünk hozzászokik a fény nélküliséghez, egyre több csillag bukkan fel és felfedezzük, hogy épp felettünk terül el a Tejút. Ennyi csillagot még sosem láttam otthon – mondják többen is.

Csak bámuljuk az eget és belőlem is kiszakad, hogy „ez gyönyörű!” Mindenhol világító pontocskák, kisebb nagyobb fényalakzatok és egy perc múlva keresztül zúg az égen az első üdvözlő meteor. Gyorsan jön és megy, de hamarosan követik a többiek is, rövid felvillanással és eltűnéssel, míg mások hosszasan fehér csíkot húzva a horizonton.

Egyáltalán nem unalmas a természet mozija, beleveszünk a film apró részleteibe is.

A bambulásból egy váratlan fényjáték riaszt fel. Előbb azt hiszem, csak a szemem káprázik, vagy valaki vakuzik netán, de hamarosan jön a következő is. Mi ez? – kérdezem.

Elektromos kisülés – hangzik a tudományos válasz Hajnitól. Azt hiszem viccel, de néhány perc múlva felhők gyülekeznek és a fényjáték közeledik, villámlik körülöttünk.

Oh, ne, kérem! Igaz, hogy az összes előrejelzés erre az egyetlen éjszakára mondott lehűlést és vihart, de abban bíztam, hogy megkegyelmez nekünk az Univerzum és élvezhetjük kegyeit. B verzióként, ha mégis nagyon esne, akkor innen még gyorsan vissza tudunk szaladni a buszunkhoz, tervezem el.

Csendben fekszünk, néhány társunkat magába is szippantja az álom, én nem merek elaludni, mert nézegetem, merre mennek a felhők. Felkelek és szétnézek és meglepődve látom, hogy a villámok átvonultak déli irányba, anélkül, hogy felettünk egy picit is befelhősödött volna az ég. Hálásan megköszönöm és nyugodtan fekszem vissza, mert érzem, hogy csak körülöttünk köröz a vihar, de minket elkerül. Minden irányból jönnek a fények, de hang nem kíséri őket, így a vihar messze van tőlünk.

Közben számtalan meteor jön-megy az égen, minden irányból. Azon gondolkodom, hogy már megint elfelejtettem kívánság listát készíteni, így idén is csak gyönyörködöm és nem kérek semmit. Csak élvezem, hogy itt lehetünk együtt a sötét, gyönyörű éjszakában. Magával ragad engem is az álom….

Kinyitom a szemem, mert azt hiszem, csak álmodom ezt a hangot…..

De nem!

Újra belehasít az éjszakába a semmihez sem hasonlítható, vérfagyasztó hang. Sikoly? Ugatás? Beazonosíthatatlan, titokzatos, ismeretlen, félelmetes a sötét éjszakában….

A hang időről, időre felhangzik és egyre hangosabban szól, szinte látom, ahogy méterről méterre közelebb jön az a VALAMI….

A többiek is izgatottan ülnek fel, vajon ki vagy mi lehet a tulajdonosa ennek a hangnak?

Fogalmam sincs, úgy vélem az ugatása miatt talán egy sakál?

Lámpákat gyújtunk és javaslatomra elkezdünk beszélni….

Néhány perc után újra visszafekszünk és kíváncsian várjuk, hogy visszatér-e a HANG?

A Valami elhallgat és nem szólal meg többet….

Útban a Három-kőre

Fél 3-kor szedelőzködni kezdünk, hogy a hajnal Három-kőn érjen minket. Elindulunk, Fanni felveti, hogy hazudna, ha azt mondaná, hogy bátran vág neki az útnak, mivel épp a „hang” irányába megyünk. De az út arra vezet, a HANG irányába….

Lassan megyünk, hogy mindenki lépést tudjon tartani velünk, meg-meg állunk.

Egyszer csak szuszogás hallatszik a közeli bokorból, és avarcsörgés, egyértelműen valami nagy testű állat mozog nem messze tőlünk. Hangoskodunk kicsit és megszűnik a zaj, közben az jut eszembe, hogy milyen fura, hogy amit nem ismerünk, attól félünk, pedig vélhetőleg szegény állat jobban megijedt tőlünk, mint mi tőle.

Az ismeretlentől félünk, és ha lehet kikerüljük, elkerüljük. Pedig mi az, ami segít legyőzni a félelmet? Mi az, ami kiszabadít minket a félelem fogságából? Érezzük valaha is, hogy a félelem várfalat húz körénk, hogy azt a várfalat csak mi magunk tudjuk lebontani, szépen egyesével, tégláról téglára?

Elsőként fel kell ismerni, hogy félünk és bebörtönöztük magunkat, aztán fel kell ismerni, hogy mitől félünk és végül le kell bontani a félelem falát. Ez ilyen egyszerű, bármivel kapcsolatban az életünkben.

Ez az éjszakai túra rávilágít arra, hogy a sötétben, vakon túrázni egyszerre gyönyörű és hátborzongató. Félelmetes és felemelő, az első lépés az, hogy a sötétben elindulunk és tudjuk, hogy bármi is történjen együtt vagyunk és legyőzhetjük a félelmet. Itt ma mindenki szembe mer menni a félelemmel és meglátja az éjszaka szépségét.

Pihenés a szabadban

A hajnali derengés lassan utat tör a fák között. Öreg tölgyesek között, időnként vihar döntötte fákat átlépve haladunk előre. Majd fiatal bükk erdő sűrűjében vezet az út, aztán néhány fenyő is felbukkan. Végül feltűnik a horizont a fák között és kiérünk a mezőre. Halvány derengéssel terül el a táj, zöldellő hegyek, lágy lankák, mély völgyek. Csíkos felhők színezik az eget, a napból semmi sem látszik. Letelepedünk és bizakodva várjuk a napfelkeltét.

Csendben szemlélődve bámulom a tájat. Számtalanszor voltam már ezen a helyen, de mindig máshogy találom csodálatosnak ezt a vidéket. Szerintem a Bükk legszebb kilátópontja nyílik innen, szeretem a tágasságát, a nyíltságát, a vidáman bólogató virágait, akik örömmel pásztázzák az alattuk elterülő tájat.

Kilátás a Három-kőről

A fény

Keletre nézek és a szomszédos hegy gerincén feltűnik egy parázsló tűzgolyó felső harmada. Először fel se ismerem, mert annyira különös a látvány. A felhők alatt mégis talál magának helyet a Nap és az esőfüggönyön át bekukucskál az előadásra, márha ilyen sokan várják a fellépés kezdetét.

Napfelkelte Háromkőn

Egyre magasabbra emelkedik és a tűzgolyó körvonalai elmosódnak, mint egy festményen, amire rácseppen egy csepp víz. A háttérből melegen ízzik a nap és az előtérben pedig zuhog az eső. Életem legszebb napfelkelte élményével ajándékoz meg a természet ma! Csodálatos, nem is találok rá szavakat.

Napfelkelte Három-kőn

Csak ezért megérte az egész éjszakát kint tölteni!

Esőtől szétfolyó napfelkelte

Ilyen volt a kilátás a Három-kőről:

Nem is akarunk elindulni, élvezzük, hogy kint lehetünk. A meghitt pillanatok azonban tova illannak, amikor feltűnik az első bringás, aki feltekert a csúcsra.

  • Ma kezdtél? – kérdezem meg tőle.
  • Igen, válaszolja.
  • De mi nem! – szúrja közbe büszkén Zsuzsi, amit jókedvvel nyugtázunk.
Lábunk alatt a táj

Innen már szinte csak lefelé vezet az utunk, teljesen más képet nyújtva minden, mint éjszaka. Látjuk a fákat ringató szellőt, a színes virágokat, a könnyed pilleszárnyon tovatűnő lepkéket. Beleszippantunk a menta éles illatába, a kakkukfű finomságába.

Mennyire mássá vált most minden, csak attól az iciri-piciri ténytől, hogy világos van? A fény erőt, meleget, könnyebbséget, világosságot, tisztaságot, lágyságot ad. Élvezzük, hogy körbevesz minket a fény, hogy eltűnik a sötét.

A Fehér Sasban zártkörű rendezvény van, de azért befogadnak minket még egy-egy kávéra. Hálával tartozunk nekik érte!

Ez a nap sok csodával ajándékozott meg minket és egy igazán élvezetes kiruccanás részesei lettünk!

U.i.

Megtaláltam a VALAMI HANGJÁT, íme hallgasd meg itt….

2 hozzászólás

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük